A content shcok az, amikor a rendelkezésre álló tartalom folytonos növekedése mellett túllépi azt a mennyiséget, amit az emberiség még képes feldolgozni.

Tény hogy egyre több tartalom áll az emberek rendelkezésére és hogy ez már az áttekinthetőség határán túli mennyiség. Mégis azt gondolom, hogy a mára kialakult állapotot túlzás újfajta jelenségként definiálni. Igaza van Mark Schaefer-nek abban, amit mond de ezek alapjában véve nem újszerű állapotok.

Annak, akinek több pénze van az nagy valószínűséggel előnyösebb pozícióban van mint a piac többi szereplője. A legnagyobb mértékben reklámozott, népszerűsített termékek mindig is több embert értek el, mint a többi.

A belépési korlátok egyre nőnek. Amint egy iparág elkezdi kinőni magát egyszerűen ez megtörténhet. A piacon az elején megjelenőknek még könnyebb bekapcsolódniuk és fogyasztókat szerezni. Ha nem történik valami hatalmas innováció, akkor a kezdeti előnyüket meg tudják tartani.

Nem térül meg a befektetett energia? Számos más területen is előfordul. Amíg valaki nem a megélhetésért csinál valamit, hanem egyfajta hobbiként, mellék tevékenységként, addig nem is kellene annak (feltétlenül) szempontnak lennie, hogy az megtérül vagy sem. Az ilyet ez ember elsősorban nem maga miatt csinálja. Nem hivatásosként tevékenykedni, és alulmaradni egy hivatásossal, vagy egy hozzád hasonlóval szemben az élet velejárója. Biztosan nehéz megtartani a hozzánk pártoló embereket agy ilyen és információ és inger gazdag környezetben, de alkalmazkodni kell annak, aki fenn akar maradni.

A jó tartalom mindig ki fog emelkedni, és el fog jutni az emberekhez. Legalábbis az emberek azon csoportjához, akiknek az adott dolog fontos információt hordoz. Nyilván nem elhanyagolható szempontok a keresés optimalizálás az elért emberek száma és még lehetne sorolni. A közösség mindig meg fogja találni és rá fog világítani az értékes dolgokra, és ez most is így van. Az igaz hogy ez lassabban tud megtörténni, mert sokkal több minden közt lehet ráakadni.

A hálózati kultúra részhalmaza a digitális kultúrának, a digitális kultúra pedig részhalmaza az információs kultúrának. Ven-diagram segítségével tökéletesen el lehet képzelni a dolgot. A külső legnagyobb kör a hálózati kultúra, ebben van egy kisebb kör, ami a digitális kultúra, és ebben is van egy kör, ami pedig a hálózati kultúrát képviseli. Kialakulásuk az előbbi sorrendet követte a technológia fejlődésével. A hálózati kultúra egyre csak növekszik a másik kettő rovására a képzeletbeli ábránkon, az internet és a mobiltechnológia megjelenése óta. A hálózati kultúra térhódításával egy kevesebb olyan sziget marad, ami ettől mentes tud maradni. A fő különbség tehát ezek között a megjelenésük ideje és a kultúrából elfoglalt hányaduk.

Z. Karvalics nem annyira az internetet helyezi a középpontba. Az internet nélkül nem beszélhetünk információs kultúra mai formájáról, ez elvitathatatlan. Karvalics azonban inkább az internet okozta társadalmi átalakulásokkal és ezek hatásaival gyakorlati megnyilvánulásaikkal foglalkozik, ami inkább segít megérteni az embernek azt, hogy mi az, ami végbemegy körülötte.

Karvalics László mikro szinten mélyebbre megy, mint az órai elmélet. Konkrétan az egy én információs műveltségét helyezi a középpontba, nem pedig a létrejött viszonyrendszer kialakulását. Az információs írástudás révén tesz szert egyén az információs műveltségre. Karvalics a viszonyrendszert adottnak kezeli, és az egyén elboldogulását taglalja ezen új környezetben.

Z. Karvalics László szerint a mezo szintű kultúrafogalom nem merül ki annyiban, hogy a Kultúra megjelenik az interneten és megjelennek új információs és kommunikációs technológiák. Valamint az így megjelent technológiákat a kultúrpolitika a nemzeti értékek megőrzésére használja. Hatása érezhető a társadalmat alkotó összes szerveződésre méghozzá például nemzeti, szervezeti, nyelvi és még sok más alapon. Nem csak az eszközhasználat széleskörűségéről van szó, hanem a mindennapokba történő teljes beintegrálódásáról.

A Karvalics cikk makroszinten nem mutat akkora eltérést, pusztán annyit tesz, hogy mind a változást pusztán konstatáló és csak az újra fókuszáló, mind az információs kultúrát teljesen különkezelő elméletet megemlíti.

Sowden helyében nem adtam volna fel mindent. A család az ebből a szempontból szerintem tabu. Nem pusztán arról van szó, hogy az ember magára hagyja a családját, és/vagy többé vagy legalábbis hosszú ideig nem tér haza. Nem keverhetjük bele őket olyan dolgokba akaratukon kívül, ami hatással lehet rájuk vagy kényelmetlenséget okozna nekik. Sajtó esetleges jelenléte az állandó kérdezősködés, szélsőséges esetben akár állásuk elvesztése. Megoldottam volna úgy, hogy elhelyezkedtem volna máshol, és nem fedem fel a kilétemet a nyilvánosság előtt.

A történelemben mindig voltak és lesznek olyan emberek, akik az igazságérzetüket mindenek elé helyezik. Valószínűleg hatalmas az igazságérzete, s úgy érezte, hogy amit lát és megtud a munkája közben azt nem tudta összeegyeztetni saját meggyőződéseivel. Egy idő után nem tudta ezt tovább elviselni, és ennek köszönhető a döntse. Elsősorban az idő és a történelmi megítélés mondja majd meg hogy hős vagy hazaáruló. Egy biztos, ahhoz nagyon nagy elhivatottság kell, hogy valaki a családját is hátrahagyja. Minden bizonnyal hisz abban, hogy ezzel jobb világot teremthet, többek között a családjának is.

Szinte el sem tudom képzelni azt a szintű megfigyelést, amire képes lehet az NSA. Attól hogy konkrétan engem figyelnek meg attól egyáltalán nem tartok. Nem tudom elképzelni, hogy lenne egy aktájuk a nevemmel. Ha mégis van, akkor sem aggódok, mert nem csinálok semmi olyat, amit hatalmas titokban akarnék tartani. A hétköznapi embernek ettől szerintem nem kell tartania. Maximum olyan módon lehet hatással az életünkre, ha az NSA a politikai vezetőségtől gyűjtött információkkal valamilyen világgazdasági, vagy világpolitikai eseményt alakít kedvezőtlenül egy ország számára. Az én aggodalmam kimerül abban, hogy a Google és a Facebook rendelkezésére milyen hatalmas mennyiség információt bocsátunk tudtunkon kívül.

Paul Miller várakozásait abszolút tipikusnak gondolom. Kezdetben lubickolt a sok plusz szabadidejében. Élvezet azt, hogy van ideje olvasni, sportolni egyfajta Slow life típusú életbe kezdett. Felpezsdült az élete azzal, hogy kiszakad a napi megszokott rutinból, és olyan dolgokat kellett csinálnia, amiket korábban nem. Mint amikor az ember elmegy egy hagyományőrző táborba. Nagyon élvezi a sok újdonságot a kilépést a megszokott hétköznapi életből, eleinte talán még az is átfut a táborozó fején, hogy könnyedén tudna így élni. Idővel azonban csak el kezd hiányozni a már megszokott kényelem az egyes dolgokkal kapcsolatban. Az új élet előbb vagy utóbb, már nem lesz annyira új ugyanolyan monotonná válnak majd a napjaink mint korábban voltak, csak más tevékenységek fogják megtestesíteni a monotonitást. Ugyanúgy kialakulnak az embernek az abba a környezetbe illő rossz szokásai, ha valaki lusta volt, akkor az is marad.

Amikor az ember valami olyan dolgot akar változtatni az életében, ami jelentős újítást hoz a korábbiakhoz képest, akkor nagyon elszánt. Lehet az valami sokkal egyszerűbb dolog például sportos életmód vagy akár fogyókúra. Elszántak vagyunk és nagyon tudjuk hogy mit fogunk csinálni, pont olyanok lennénk mint amilyen Paul volt. Ha az emberben nincs meg a kellő kitartás akkor nem lesz képes hosszú távon tartani az elhatározását.

Ha internet nélkül kellene élnem, úgy gondolom, hogy hasonló utat járnék be, mint Paul. Azt gondolom sokat olvasnék, sportolnék, megtanulnék hangszeren játszani. Úgy érezném, hogy más vagyok, mint a többi ember, hogy engem fel kell hívni, nem csak küldeni egy e-mailt. Belevetném magam olyan dolgokba, amikbe eddig nem fogtam bele mondván nincs rá időm. Offline állapotban azt érezném, hogy állandó lemaradásba vagyok a környezetemhez képes, mintha kikerültem volna az állandó friss információáramlásból. Hiányozna az az egyszerűség, amiben az ember felnőtt, hogy minden, amire kíváncsi ott van karnyújtásnyira. Bonyolultabbá válna az élet.

„A modern kommunikációs technológiák vizsgálatát kitűnő módszernek tartom a hatalmi viszonyok tanulmányozásához, mivel éppen ez az a terület ahol a hatalom székel.”(Castells)

Az idézett mondat ragadta meg leginkább a figyelmemet, mert teljesen egyetértek a gondolattal. Hajlamosak vagyunk a technológiáról úgy vélekedni, hogy az a modern kor szüleménye, és az elmúlt egy két évszázadnál (gyarmatbirodalmak, világháborúk, hidegháború) visszább nem tekinteni. Bár mai értelembe vett modern kommunikációs technológiáról a történelem kora szakaszaiban nem beszélhetünk, Castells állításának a fő mondanivalója igaz. Leegyszerűsítve ez így hangzik: A hol a modern(ebb) technológia ott a hatalom.

Technológia alatt kezdetben egy korábban ismeretlen gondolat/ötlet gyakorlatiasult megjelenését értem. Hosszú ideig ezek a technológiai különbségek döntöttek két nép első találkozáskor a hadszíntéren, és határozta meg hosszútávú viszonyukat. Minél visszább nyúlva az időben gondoljunk a vikingekre és széles lapos tengerjáró hajóikra, a Paradicsom meghódítására vagy az első reguláris hadseregekre. Minden esetben a hatalom ott volt/oda került, ahol a fejlett technológia volt.

Mostanra a különbséget már az jelenti ki képes a rendelkezésre álló kommunikációs technológiákat legjobban kihasználni, nem is beszélve arról, hogy engedheti meg magának ezek beszerzését.

Vitatkoznák abban Castells-szal hogy a digitális megosztottság problémakörében a digitális szinthez való hozzáférést kevésbé tarja jelentősnek. Hiába foglalkozunk mélyrehatóan azzal, hogy mit és hogyan kell tenni majd egy adott szituációban (ha van hozzáférés hogyan használják jól), ha abba szituációba még nem jutott el mindenki. Úgy gondolja, hogy az egész világ összeköttetésbe kerüléséhez a globalizáció szükséges. Ilyen gondolatmenetek mellett a digitális megosztottságot nem kiemelt helyen kezelni számomra furcsa. A teljes összekötöttség nélkül nem lehet beszélni mindenre kiterjedő hálózatról.

A technológia ki van téve társadalmi hatásoknak, épp úgy, mint ahogyan a társadalom is ki van téve technológiai hatásoknak. Amint az egyikben jelentősebb változás áll be abban a pillanatban, a másik azon van, hogy idomuljon a beállt változáshoz. Például: - Háborúban a technológia ugrásszerű fejlődésnek indul kiszolgálandó az új állapotot. - Ha a technológia lehetővé teszi a valósidejű online kommunikációt, akkor visszább szorulhatnak a személyes találkozások. Nem lehet meghatározni, hogy melyik volt előbb Nehéz elképzelni, hogy bármelyik is létezne önállóan, ezért nem is lehet róluk teljesen elkülönülten beszélni. Egymást kölcsönösen formálják, és azt megmondani, hogy melyik volt előbb nem lehet egyértelműen. Olyasmi ez, mint a tyúk meg a tojás. Lehet bizonygatni, hogy az egyik vagy a másik, de igazából szorosan összefonódnak.

A gyenge konstruktivizmust (SCOT) tartom a legideálisabb megközelítési módnak. A társadalmat és a technológiát kölcsönhatásában vizsgálja, nem pedig külön-külön. Jó felismerés, hogy a különböző technológiai megoldások másként hatnak a társadalom egyes rétegeire. Az eltérő társadalmi csoportok folytonos összetűzése, kommunikációja, vitája vezet végül a széles körben elterjedő egyetemesnek mondható új technológiához. Ezáltal az adott újításnak a legkifinomultabb, leghatékonyabb használati módja terjed el.

A technológiai determinizmus szerint egy technológiai újításhoz mindenképpen idomulni kénytelen a társadalom. Szerintem ez nem igaz, mert egy a társadalom által nem elfogadott technológia nem fog elterjedni, mert nem lesz népszerű.
Az diffúziós elméletek közül az innovációval az a probléma, hogy nem mindenki egyformán gondolkodik egy fejlesztés újszerűségéről, hasznosságáról. Azt nem tartom problémának, hogy a már korábban létrejött eszközök medrében, folyik a fejlődés. Emiatt a már meglévő keretrendszerekbe képes illeszkedni egy akár kisebb újítás is.